A Fény utcai piac felé bicikliztem, és a bejárathoz legközelebb a mézárus van. Otthon épp elfogyott a méz, és beteg az egész család, na és jobb a termelői mint a bolti. Jó egy kiló plusz az üveg súlya húzta le a táskámat. De mielőtt haza érhettem volna, úgy alakult, hogy Péter, a playback társulatunk oszlopos tagja elhívott Norbihoz, látogassuk már meg, mert beteg, szegény. Persze, mondtam, megyek én is, sőt, épp van nálam egy ajándéknak való kis méz is. Práni nyitott ajtót, Norbi tájföldi barátnője. Akiről tulajdonképpen a lényeg szól. Alacsony, hosszú hajú mosolygós nő, negyven múlt. Masszőr, méghozzá a referenciái szerint nem is akármilyen. Norbival így is ismerkedtek meg, egy budapesti masszázs szalonban. De nem ez a lényeg. Hanem amikor a házba léptünk. Prá papucsokat vett elő, és legugolva elénk rakta. Attól féltem, hogy a lábamra is akarja majd tenni.
Egy utazási társaság oldaláról: ETIKETT: Az európai országokban elfogadott udvarias viselkedés általában Thaiföldön is elfogadott, azonban néhány dologra legyenek különös tekintettel! A királyi család, illetve a monarchia bírálata a legenyhébb mértékben is tiltott! A nyílt utcán a párok között maximum a kézen fogva sétálás az elfogadott, egyéb érintkezés kerülendő! Üdvözlésnél a mellkasunk előtt tegyük össze a tenyerünket, a fejünket pedig kissé hajtsuk le. Minél magasabban van a kéz, és minél mélyebben a fej, annál tiszteletteljesebb a köszöntés. Ha átnyújtunk vagy elfogadunk valamit, kizárólag jobb kézzel tegyük, mivel Thaiföldön úgy tartják, hogy a bal kéz tisztátalan.
Bent a szobában gyümölcsök, dió, mogyoró, párnák a földön, tényleg, paradicsomi. Aztán Prá behozta a teát. Mi magyarul beszélgettünk, ebből ő egy árva mukkot sem értett, de türelmesen ült Norbi mellett, egyik lába felhúzva. Én elterültem, és sokat beszéltem, nevetgéltem. Fogalmam sincs, hogy Prá ezt hogyan vette, mennyire tartotta elfogadhatónak. Érdekelt volna, de hát sajnos a nyelvi akadály. Egy pár szót tud angolul. Ezzel lehet gazdálkodni. Meg gondolom Norbi már nem csak a szavakból ért. Prá sokszor tanít, mond egy szót angolul, aztán elmondja tájul. Aztán Zoli mesélte, hogy néha meg elkezd folyamatosan tájul beszélni. És akkor Norbi is veszi a lapot, és beszél hozzá magyarul. Senki nem ért semmi, mindenki ért mindent.
Norbi elmondta, hogy mi is történt vele. Egyik nap minden előjel nélkül elájult, és Prá talált rá. "Dárling, itsz mí, Prá, ju nó Prá?" Mondogatta, rázogatta a barátunkat, aki teljesen öntudatlanul bámult maga elé. "Kétségbe volt esve, hogy mi lesz vele, ha én nem ismerem fel." magyarázta Norbi. Hát persze. Itt van egy ember, többezer kilóméterre az otthonától, turista vízummal, nincs jövedelme, ott lakik egy magyarnál, aki most beüti a fejét, és mindent elfelejt. Na akkor mi lesz?
Mert először is ott van ez különbség az ő társadalmuk és a mién között, ahol valahol kódolva van, hogy vannak emberek fent és vannak emberek lent, és itt van ő, az idegensége miatt valahol nagyon lent, egy kezdődő kapcsolatban valakivel, akit valamennyire ismer, de ismer-e valóban, vagy megismerhet-e egyáltalán?
