Táska-mesék - táskák, emberek, történetek

Ha a táskám magamhoz szorítom, akkor nem vagyok egyedül. Hát ez persze nem igaz, de azért egy kis biztonságot ad. Nem nagyon szeretek egyedül lenni, de a többieket még kevésbé bírom elviselni. Sokszor kerülök olyan helyzetbe, hogy azt veszem észre, hogy már megint idegesít valaki. A legutóbb a barátnőm. Kértem tőle, hogy segítsen, de csak kioktatott, hogy az egész, ahogy csinálom nem jó, meg mindek. És akkor az jutott eszembe, hogy minek is mondtam el neki, meg minek is kérek tőle. Meg tudom csinálni magam is. És másnap reggel a WC-n ülve tök véletlenül vittem magammal a Szimpatika mostani számát olvasni - úgy könnyebben megy - és abban találtam ezt a cikket "Kapjunk Rajba!" A Novák Péter írta, akit én még A Cég-ből, vagyis hogy azt a zenét nagyon szerettem. Szóval a törpeharcsákról ír, hogy azok rajban próbálnak nagy halnak látszani, és hogy milyen jó nekik, hogy így vannak kódolva, bezzeg mi, álnok, individualista emberek nem ilyenek vagyunk. Csak a magányunk miatt vágyunk időről időre találkozni a többiekkel. Hát én nem tudom. Én mindig szerettem volna egy bandához tartozni, először a lakótelepi ablakunkon nézegettem ki vágyakozva, aztán ott volt a suliban, akik a Pánk Panthers csodazenekar körül tömörültek, együtt rajongtak, ugyanolyan ruhában jártak. Én meg nem. Aztán ott volt a koncerteken egy nagyon magas, hosszú hajú srác, mindig hátul állt és egyedül. Na ő nagyon bejött nekem. Az egész ahogy kinézett, hosszú bőrkabát, hosszú haj, szakál - tiszta cowboy fíling - meg hogy hátul, egyedül, kimagaslott. Persze nem mertem odamenni hozzá. Maradt a táska. Nem adtam le a ruhatárba. Mert kelleni fog majd, ami benne van. Meg nélküle kicsit meztelen is lennék. De persze szeretnék én rajban. De hogyan???