A táskámból egy füzetkét húzok elő, a pár napja véget ért playback színházi konferencia résztvevőinek címlistája. Aki nem tudja, hogy mi a playback, azok kedvérét elmondom, hogy egy ilyen előadás úgy néz ki, hogy a közönségből bátor vállalkozók történeteket mesélnek magukról, a színésztársulat pedig eljátsza. Persze kell ehhez egy katalizátor, egy beindító, a játékmester és először négyszemközt lehet beszélgetni a melletted ülő ismeretlennel, és csak ha már elkapott a mesélés heve, akkor ülsz ki a színpad szélére és mesélsz.
Ezekről a történetekről szeretnék most írni. Amiket tegnap előtt hallottam, és persze nem bírtam ki, egyet nekem is kellett mondanom. Az otthonról volt szó. Lakásról, házról, költözésről, új otthon teremtésről, országból másik országba, kontinensről másik kontinensre, kerületből másik kerületbe. Amiért az egészet leírom, az a különbség a történetek között, amit egy amerikai, egy brazil, egy welszi, vagy épp egy magyar mond a lakásáról, a házáról az otthonáról.
Vágjunk is bele:
Paul, szakálas, copfos ötvenes amerikai:
Az igazi otthonról szeretnék mesélni. Múlt évben történt ez velem, amikor a feleségem anyja is meghalt és az én anyám is, alig egy hónap különbséggel. A temetések után úgy gondoltuk, hogy pihennünk kell, és kibéreltünk egy tengerparti házat három hétre. Már a kocsi-behajtónál elkapott az az érzés, hogy haza érkezek. Tudom, hogy ez furcsa, de valahogy ugyanez az érzése volt a feleségemnek is. A ház, a hely, a szobák, a kilátás a tengerre … Persze megkerestük, hogy kié a ház, és felhívtuk. A ház nem volt eladó. de ettől az érzéstől nem tudunk azóta sem szabadulni. Tudom, hogy az egy érzelmileg nagyon felfokozott időszak volt, és hogy emiatt is törhetett ránk ez a szélsőséges ragaszkodás ahhoz a házhoz. És azóta sem tudok mit csinálni. Tudom, hogy van az a ház, és az a mi otthonunk, de nem lakunk ott.
Sarah, negyvenes, vékony velszi nő:
A barátnőm kutyája ebben a pillanatban karanténban van. Brazíliából kellett átköltöztetnünk ide. És ez azzal jár, hogy a kutyának öt hónapig egy kis ketrecben, karanténban kell élnie. Ez a kutya, egy yourkshire terrier, még csak nyolc hónapos. Úgy neveltük, úgy élt velünk, mint egy teljes jogú családtag. Borzasztó, hogy most az életének a nagyobbik részét ebben a börtönben kell töltenie. Néha meg is fordul a fejemben, hogy lehet, hogy ez már nem is éri meg, hogy kínozzuk őt, hogy erre kényszerítjük. De tudom, hogy egyszer el fog telni ez az idő, és akkor majd megint együtt leszünk. Sokszor megyünk be hozzá. Ilyenkor viszünk egy pokrócot, leterítjük, olvasok neki történeteket. Először meg van vadulva, le és fel ugrál rólunk. Aztán egy idő után megnyugszik, és oda bújik hozzánk. Ilyenkor ez a ketrec a mi otthonunk, és az igazi otthonunk valahogy nem tud igazi otthonná válni, amíg ő nincs ott.
Zoli, harmincas magyar:
A válásom után beköltöztem az irodámba, átmenetileg. Négy évvel ezelőtt. Először úgy gondoltam, hogy ez csak egy átmeneti megoldás, és hamar vége lesz. A házam lassan épül. Mostmár majdnem kész. És attól félek, hogy egyszer majd oda kell költöznöm. Igen, félek tőle, mert ez a ház a város egy másik részén van, külvárosban, és most már nem akarom elhagyni az otthonomat, az irodámat.
Mária, negyvenes sötét göndör hajú brazil nő:
Én vagyok Sarah párja. Négy évvel ezelőtt ismerkedtünk meg. Először csak szakmai síkon alakult ki az érdeklődés egymás munkája iránt, aztán észrevettük, hogy egymásba szerettünk. És ezután négy év ide-oda utazgatás következett. Néha ő jött, máskor én mentem, de nagyon kevésnek tűnt ez az idő, amit egymással tölthettünk. Olyanokkal próbáltuk pótolni, hogy skájpoltunk sokat, és például megbeszéltük, hogy mind a ketten bevásárolunk ugyanahhoz a kajához, és együtt főzzük meg. De aztán már nem bírtuk tovább, és eldöntöttük, hogy összeköltözünk. Persze nem Brazíliában, és erről szól az én történetem. Most már együtt élünk az Egyesült Királyságban, és én nem találom a helyem. Találkozunk Sarah barátaival, akik nagyon kedvesek , de nem az én barátaim, és azt kérdezem magamtól, hogy akkor is elfogadnának szeretnének, ha nem Sarah barátja lennék? Vagy én választanám őket? És az utcán .. azt vettem észre, hogy Sarah mögött megyek. Otthon mindig én mentem elől, most meg legszívesebben elbújnék. Sok ott a muzulmán, ahol lakunk, ez nekem furcsa, nálunk nincsenek. De úgy érzem magam, hogy legszívesebben én is úgy eltakarnám az arcom, mint azok a nők, hogy ne is lássanak.
Játékmester: Mit mondanál egy ilyen muzlim nőnek, ha találkoznál vele?
Mária: hogy vegye le, nyissa ki.
Az én sztorim (negyvenes várandós nő :) )
Az én lakásom a föld alatt van. Na nem teljesen. Félig. Alagsor. Vizesedik. Elég rondán néz ki, ahogy a konyhában málik le a festék, a vakolat. mondjuk a környék jó, szép, zöld, szeretem. de a lakás kicsi , és hárman élünk benne, én és a gyerekek. A válásom után költöztünk ide, ehhez nem kellett túl nagy kölcsönt felvennem, szerencsére. Viszont most várjuk a harmadik gyereket. A fiaim azt kérdezték tőlem, hogy hová fogjuk őt tenni? És hát a gyerek apja meg végkép nem fér el ebben a lakásban. Még nagyon nem tudom, hogy hogy lesz tovább, hogy fogunk élni.
Játékmester: És van valami terved?
Én: Nincs. Illetve van, de nem akarom mondani, mert már négy éve van ez a terv, és még mindig nem valósult meg, szóval inkább nem mondom már.
Hát így lakunk, én, meg Paul, meg Mária, meg Sarah meg Zoli. Biztos neked is van egy jó történeted az otthonodról.
